27. fejezet

Sziasztok!

Visszatértünk. :) 

Ez az év első fejezete, de még közel sem az utolsó!  

Jó szórakozást! 

Ui.: Ne kérdezzétek, hogy mit csinál Ramóna a képen. Én sem tudom, de mindenesetre vicces. :)

Újra és újra elolvastuk a levelet. Nem akartunk hinni annak, amit a szemünk olvasott. Hisz ez hogy is lehetne a valóság? Nem, ez csak egy fura álom. Vagy mégsem? Néha az embernek vannak olyan pillanatai az életben, mikor alig akarnak elhinni valamit. Legyen szó jó, vagy éppen rossz dolgokról. Ilyenkor mindig azt képzeljük, hogy ez csak egy álom. Ilyen a valóságban nincsen! Mikor egy rokonod, barátod, vagy éppen egy olyan ember hal meg, akit ismertél és szerettél. Ilyenkor elgondolkozol, hogy ébren vagy-e. Teljesen új szemmel kezded látni a világot, megváltozik a gondolkodásod. Rádöbbensz, hogy ilyen az élet. Ez érthető. A mi esetünkben ez egy kicsit más. Mi senkit nem veszítettünk el, akit ismerhettünk. Mi inkább az ellentétét tapasztalunk meg: boldogok vagyunk, már már annyira, hogy nem is hisszük el. Boldogok vagyunk, mert megtudtuk, nem vagyunk félbolondok, akik a világot próbálják megmenteni. Hatalmas kő? Nem, inkább szikla esett le  a szívünkről. De közben ott motoszkált bennünk a félelem és az izgalom egyvelege. Na és most hogyan tovább? Hagyjuk az egészet, és majd az okosok megoldják? Vagy segítsünk nekik? Mindannyian lelkiismeretes emberek vagyunk, tudtuk, hogy az utóbbit fogjuk választani.
A levél végén volt egy elérhetőségi cím. Mégpedig egy skype cím. Ez könnyebb megoldásnak tűnt, mintha elutaztunk volna a Nemzetközi Űrkutatási Intézménybe. Nem is tudom hogyan magyaráztuk volna el a szüleinknek azt, hogy nekünk oda kell utaznunk. Most. Rögtön.
Szerencsére a faház elég nagy luxus más faházakhoz képest. Itt van minden. De tényleg. Emett nagyszülei kitettek magukért, és a fára szereltettek egy parabolát, ami fogja a jelet, és így wi-fit tud biztosítani a faházban. Nem volt más dolgunk, mint felvenni a partnerként őket, és elkezdeni a beszélgetést velük.
-Jól hall engem?-kérdezte a monitoron keresztül egy férfi. Negyven körül lehetett, szemüveget viselt, ősz hajszálai mutatták rajta, hogy idős lehet.
-Igen- bálaszolt Zain.
-Nincs más Önön kívül más, aki hallhat minket?
-De. Viszont ők tudnak arról a dologról. Együtt írtuk meg a levelet Önöknek- bizonyára nem akarták, hogy más is hallja ezt a beszélgetést, hogy minden titokban maradhasson.
-Rendben. Ami itt elhangzik, azt teljes titokban kell tartaniuk- jól gondoltam- Megértették? Nem rakhatnak fel erről semmit az internetre, nem vehetik fel a beszélgetést. nem mutathatnak erről semmit senkinek. Az had legyen a mi gondunk. Először is bemutatkoznék- mondta az ember a monitorról, miközben Benedek jelelt nekünk. -A nevem dr.Mathew Fitzgerald. A Nemzetközi Űrkutatási Intézmény egyik tudósa vagyok. Engem kértek meg, hogy beszéljek Önökkel- szerencsére a bátyám elég jól tud jelelni, ráadásul gyorsan is, így mi is tudtuk Emettel követni az eseményeket.
-Rendben- válaszolt Zain. Ő beszélt és Sarah, mivel ők tudnak legjobban angolul, Tami meg sem tud szólalni, ha izgul, Benedek pedig tolmácsol nekünk.
-Mikor jöttek rá, hogy kezd megszűnni a gravitáció?
-Elnézést, tényleg azt mondta, hogy kezd megszűnni a gravitáció? Hogyan lehetséges ez?- csodálkozott Benedek.
-Ha válaszolnak a kérdésemre, elmagyarázom. Nos?
-Nyáron. Mindannyian nyár elején vettük észre, hogy valami nem stimmel- válaszolt mindannyiunk helyében Sarah.
-Köszönöm- gyorsan leírta, majd folytatta- az embereknek már évtizedek óta meg kell birkózniuk a természetszennyeződéssel. Sosem gondoltak arra, hogy mi lesz, ha egyszer végleg tönkretesszük a Földet. Sajnos mostanra már elég komoly lett a helyzet. Csak annyit tudunk, amit Önök is tudhatnak; a gravitációs burok elvékonyodott néhány részen. Főleg Európa, illetve Amerika felett. Máshol sem jobb a helyzet, de eddig ezeken a kontinensek felett a legrosszabb.
-Mit tehetünk?- kérdezte Zain.
-Önök egyelőre csak annyit, hogy válaszolnak a további kérdéseimre, hogy felmérjem a helyzetet.
-Mi lesz később?
-Sok dolog van még kialakulóban.
-Ezt hogy érti?- eszmélt fel Tamara.
-Egyelőre csak tervben vannak. Mindenképpen értesítjük Önöket, ha kell- válaszolt. Nem voltunk megbékülve ezzel a válasszal, de nem akartunk kötekedni, hisz tudtuk, hogy ez most egy komoly helyzet. Még megkérdezett tőlünk néhány dolgot, majd elkérte az elérhetőségeinket.
-Arra kérném még Önöket, hogy az egyik nap jöjjenek be Londonba. Ott is van egy kisebb kutatóközpontunk, ahol össze tudnánk ülni, és megbeszélni a további intézkedéseket. Addig is, ne lepődjenek meg, ha már ma bemondják a híradóban, hogy aki teheti, az csökkentse a jármű használatot.
-Köszönjük.
-Mi köszönjük. Nagyon sokat segítettek- köszönt el. Majd csend telepedett le közénk. Ritka csend volt ez. Nem az a fajta csend, mikor nem tudunk mit mondani. Inkább az a féle csend volt, ami tele volt büszkeséggel és elégedettséggel. Mert végre elértük azt, amit akartunk. Megkönnyebbültünk. Már régen éreztünk ilyet. Össze is törhettünk volna, de szerencsére nem tettük. Harcoltunk a mindennapos rémálmok ellen, és nyertünk. El sem hiszem, hogy talán most minden jóra fordulhat. Nem vagyok pesszimista, de alig hiszem el, hogy tényleg sikerült. De sikerült.