Boldog Karácsonyt!

Mindenkinek Áldott, Békés Boldog Karácsonyt kívánunk és persze sok ajándékot a fa alatt! :)

Sorry

Sziasztok! Sajnos nem résszel jöttem ma sem, ahogy már három hónapja. Azért írom ezt a bejegyzést, hogy lássátok, nem tűntünk el, a blog hamarosan folytatódni fog, annyi izgalommal, mint amennyi volt eddig, vagy még többel. 

Sajnos az iskola és az egyéb tevékenységek miatt nem jut annyi időnk a blogra, mint amennyit szeretnénk, de haladunk az új résszel. 

A másik ok, amiért írtam, az, az, hogy kikerült a blogra egy új szavazás és egy kis változtatás is történt. Mostantól lehet nekünk írni e-mailt. Megírhatjátok a javaslataitokat, ötleteiteket, bármit, amit szeretnétek. 

Ha már a gravitáció nélküliségről ( de szép magyaros kifejezés) beszélünk, akkor itt egy videó, ami az űrben lett készítve. 

Jó szórakozást hozzá! :)

Ha nem indul a videó, kattints ide!

28. fejezet

Sziasztok, meghoztuk a legújabb részt, amiben Londonba utaznak a hőseink! Jó olvasását hozzá, és kellemes nyári szünetet! :)

28.fejezet: London

Úgy tettünk, ahogy mondták; pár nap múlva elmentünk Londonba. De kezdjünk mindent az elején.

Miután felocsúdtunk a sokkból, amit a beszélgetés okozott elkezdtünk beszélgetni.

-          Akkor most mi legyen? Ti mit fogtok mondani otthon? – szólalt meg először Zain

-          Nem tudom, talán, hogy bemegyünk veletek Londonba? Titeket csak elengednek nem? – nézett rájuk felváltva Benedek

-          Akkor mi elintézzük ezt a részét, és majd írjuk, hogy mi lett belőle.

Miután hazamentünk leültünk az ágyra és TV-t néztünk; azért mégsem élhetünk áram nélkül. Sokáig voltunk így, de nem beszélgettünk, csak estefelé, amikor már sötét volt.

-          Halljátok? Tényleg bemondták a hírekbe! – lelkesedett Tami, mire mind megmosolyogtuk

-          Én ennek nem örülnék ennyire Tamara.  – szidta le a barátnőmet a bátyám – Felfogtatd, hogy milyen veszélyt jelent ez? Jobb is lenne, ha erről nem tudnánk.

-          Jól van, na, csak örültem, hogy tényleg bemondták. – szomorodott el egyből Tami

A hírek után közöltem, hogy elmegyek fürdeni, majd jövök. Ezalatt persze telefonált Sarah, hogy el van intézve London holnapra. A szüleik beszéltek a mieinkkel és simán elengedtek minket, azzal a feltétellel, hogy vigyáznak ránk. Ezek után nem nagyon tudtunk aludni, hiszen izgultunk a találkozás miatt. Mikor utoljára néztem az órát már hajnali kettő felé járt.

Reggel Benedek Emett rázott fel minket, hogy azonnal keljünk fel, mivel már lassan tizenegy óra és egykor indulunk Londonba.

-          Vigyázzatok magatokra és ne gyertek későn! – figyelmeztetett minket anyu és Emett nagyija.

-          Oké, majd jövünk! – Benedekben mindig megbíznak

Jól sejtettük, Zain és Sarah már várt ránk kint a kapu előtt.

-          Bocs, nehéz megszabadulni az ősöktől! – mondta nevetve Benedek

-          Semmi, de menjünk, mert hamarosan itt a busz. – válaszolt Zain, de mivel látta a megdöbbent arcunkat kifejtette – gondoltam, ha már mi tudunk erről az egészről, akkor tartsuk be az előírásokat, ne szennyezzük még jobban a környezetet, ráadásul így elkerülhetjük az ősök kíváncsiskodását. – magyarázta

Talán 10 percet gyalogoltunk és megtaláltuk a buszmegállót, amihez nem sokkal ezután odaért a busz is. Megvettük a jegyeket, majd leültünk a két négyes ülésbe, hogy jobban elférjünk.

-          Benedek, már több mint egy hete ismerjük egymást, de még egyszer sem szólaltál meg magyarul. Emett, Tami, Ramóna, ti sem! – tanítsatok már meg minket egy két szóra, amíg Londonba érünk! – lelkesedtek a barátaink

-          Mit szeretnétek? Alapkifejezéseket? – nézett rájuk mosolyogva a bátyám

-          Igen, csak egy pár mondatot! – válaszolt Sarah

Hát ezzel elvoltak egészen Londonig. A szájukról olvasva elég vicces dolgokat mondtak, csak nagyon kis mértékben hasonlított a mi nyelvünkre.

Mikor végre megérkeztünk az úticélunkhoz, megkerestük a központot, ahova hívtak minket.

-          Jó napot kívánok! Miben segíthetek? Ide csak engedéllyel lehet belépni! Ti pedig egy csapat tizenévesnek tűntök! – állított meg minket a biztonsági őr

-          Dr. Fitzgeráldhoz jöttünk fontos ügyben! – mondta Benedek, mire a pasi kétkedően ránk nézett

-          Felhívom, de ha nem így van, akkor azonnal kimentek innen! – vázolta a helyzetet – Mit mondjak neki, ki keresi őt?

-          Csak annyit mondjon, hogy tegnap beszélt velünk, s kérte, hogy minél előbb jöjjünk ide, webkamerán keresztül kommunikáltunk egymással! – folytatta Tami

Miután sikeresen bejutottunk az épületbe, megkerestük Dr. Fitzgeraldot, majd várakoztunk néhány percet…. na jó, vagy fél órát.    

-          Köszöntelek Titeket a bázison! Tegnap beszéltünk roppant fontos dolgokról, és arról, hogy bemondjuk a televízióba. Nos, akkor még egyszer, nyugodt körülmények között át kell beszélnünk mindent, amit tudtuk és mi tudunk. Azt előre bocsájtom, hogy ezt a papírt alá kell írnotok, e nélkül nem beszélhetek. – tolt elénk egy –egy papaírt, amin a nevünk szerepelt és a titok-tartási szerződés.  – Csak nemzetvédelmi okokból kell ezt tenni.

-          Már mindent elmondtunk, amit láttunk, tapasztaltunk! Nem kellene ebbe a szüleiket is bevonni? Mármint mi tizenévesek vagyunk és Benedek, Tami, Ramóna és Emett Magyarországon laknak, nem járkálhatnak ide mindennap. Mi is csak hazugsággal tudtunk lelépni otthonról! – tájékoztatta a helyzetről a doktort Zain

-          Rendben van, valamit ki fogunk találni, de erről egy szót se a szüleiknek!

Ezután már csak azt egyeztettük, hogy ki mit látott és mit tud.

-          Rendben, köszönöm szépen, hogy itt voltatok, majd értesítelek titeket a fejleményekről!

27. fejezet

Sziasztok!

Visszatértünk. :) 

Ez az év első fejezete, de még közel sem az utolsó!  

Jó szórakozást! 

Ui.: Ne kérdezzétek, hogy mit csinál Ramóna a képen. Én sem tudom, de mindenesetre vicces. :)

Újra és újra elolvastuk a levelet. Nem akartunk hinni annak, amit a szemünk olvasott. Hisz ez hogy is lehetne a valóság? Nem, ez csak egy fura álom. Vagy mégsem? Néha az embernek vannak olyan pillanatai az életben, mikor alig akarnak elhinni valamit. Legyen szó jó, vagy éppen rossz dolgokról. Ilyenkor mindig azt képzeljük, hogy ez csak egy álom. Ilyen a valóságban nincsen! Mikor egy rokonod, barátod, vagy éppen egy olyan ember hal meg, akit ismertél és szerettél. Ilyenkor elgondolkozol, hogy ébren vagy-e. Teljesen új szemmel kezded látni a világot, megváltozik a gondolkodásod. Rádöbbensz, hogy ilyen az élet. Ez érthető. A mi esetünkben ez egy kicsit más. Mi senkit nem veszítettünk el, akit ismerhettünk. Mi inkább az ellentétét tapasztalunk meg: boldogok vagyunk, már már annyira, hogy nem is hisszük el. Boldogok vagyunk, mert megtudtuk, nem vagyunk félbolondok, akik a világot próbálják megmenteni. Hatalmas kő? Nem, inkább szikla esett le  a szívünkről. De közben ott motoszkált bennünk a félelem és az izgalom egyvelege. Na és most hogyan tovább? Hagyjuk az egészet, és majd az okosok megoldják? Vagy segítsünk nekik? Mindannyian lelkiismeretes emberek vagyunk, tudtuk, hogy az utóbbit fogjuk választani.
A levél végén volt egy elérhetőségi cím. Mégpedig egy skype cím. Ez könnyebb megoldásnak tűnt, mintha elutaztunk volna a Nemzetközi Űrkutatási Intézménybe. Nem is tudom hogyan magyaráztuk volna el a szüleinknek azt, hogy nekünk oda kell utaznunk. Most. Rögtön.
Szerencsére a faház elég nagy luxus más faházakhoz képest. Itt van minden. De tényleg. Emett nagyszülei kitettek magukért, és a fára szereltettek egy parabolát, ami fogja a jelet, és így wi-fit tud biztosítani a faházban. Nem volt más dolgunk, mint felvenni a partnerként őket, és elkezdeni a beszélgetést velük.
-Jól hall engem?-kérdezte a monitoron keresztül egy férfi. Negyven körül lehetett, szemüveget viselt, ősz hajszálai mutatták rajta, hogy idős lehet.
-Igen- bálaszolt Zain.
-Nincs más Önön kívül más, aki hallhat minket?
-De. Viszont ők tudnak arról a dologról. Együtt írtuk meg a levelet Önöknek- bizonyára nem akarták, hogy más is hallja ezt a beszélgetést, hogy minden titokban maradhasson.
-Rendben. Ami itt elhangzik, azt teljes titokban kell tartaniuk- jól gondoltam- Megértették? Nem rakhatnak fel erről semmit az internetre, nem vehetik fel a beszélgetést. nem mutathatnak erről semmit senkinek. Az had legyen a mi gondunk. Először is bemutatkoznék- mondta az ember a monitorról, miközben Benedek jelelt nekünk. -A nevem dr.Mathew Fitzgerald. A Nemzetközi Űrkutatási Intézmény egyik tudósa vagyok. Engem kértek meg, hogy beszéljek Önökkel- szerencsére a bátyám elég jól tud jelelni, ráadásul gyorsan is, így mi is tudtuk Emettel követni az eseményeket.
-Rendben- válaszolt Zain. Ő beszélt és Sarah, mivel ők tudnak legjobban angolul, Tami meg sem tud szólalni, ha izgul, Benedek pedig tolmácsol nekünk.
-Mikor jöttek rá, hogy kezd megszűnni a gravitáció?
-Elnézést, tényleg azt mondta, hogy kezd megszűnni a gravitáció? Hogyan lehetséges ez?- csodálkozott Benedek.
-Ha válaszolnak a kérdésemre, elmagyarázom. Nos?
-Nyáron. Mindannyian nyár elején vettük észre, hogy valami nem stimmel- válaszolt mindannyiunk helyében Sarah.
-Köszönöm- gyorsan leírta, majd folytatta- az embereknek már évtizedek óta meg kell birkózniuk a természetszennyeződéssel. Sosem gondoltak arra, hogy mi lesz, ha egyszer végleg tönkretesszük a Földet. Sajnos mostanra már elég komoly lett a helyzet. Csak annyit tudunk, amit Önök is tudhatnak; a gravitációs burok elvékonyodott néhány részen. Főleg Európa, illetve Amerika felett. Máshol sem jobb a helyzet, de eddig ezeken a kontinensek felett a legrosszabb.
-Mit tehetünk?- kérdezte Zain.
-Önök egyelőre csak annyit, hogy válaszolnak a további kérdéseimre, hogy felmérjem a helyzetet.
-Mi lesz később?
-Sok dolog van még kialakulóban.
-Ezt hogy érti?- eszmélt fel Tamara.
-Egyelőre csak tervben vannak. Mindenképpen értesítjük Önöket, ha kell- válaszolt. Nem voltunk megbékülve ezzel a válasszal, de nem akartunk kötekedni, hisz tudtuk, hogy ez most egy komoly helyzet. Még megkérdezett tőlünk néhány dolgot, majd elkérte az elérhetőségeinket.
-Arra kérném még Önöket, hogy az egyik nap jöjjenek be Londonba. Ott is van egy kisebb kutatóközpontunk, ahol össze tudnánk ülni, és megbeszélni a további intézkedéseket. Addig is, ne lepődjenek meg, ha már ma bemondják a híradóban, hogy aki teheti, az csökkentse a jármű használatot.
-Köszönjük.
-Mi köszönjük. Nagyon sokat segítettek- köszönt el. Majd csend telepedett le közénk. Ritka csend volt ez. Nem az a fajta csend, mikor nem tudunk mit mondani. Inkább az a féle csend volt, ami tele volt büszkeséggel és elégedettséggel. Mert végre elértük azt, amit akartunk. Megkönnyebbültünk. Már régen éreztünk ilyet. Össze is törhettünk volna, de szerencsére nem tettük. Harcoltunk a mindennapos rémálmok ellen, és nyertünk. El sem hiszem, hogy talán most minden jóra fordulhat. Nem vagyok pesszimista, de alig hiszem el, hogy tényleg sikerült. De sikerült.

B.U.É.K.

Minden kedves olvasónak Boldog Újévet kívánunk! :D