21. és 22. fejezet

Sziasztok! Egy kisebb szünet után újra itt vagyunk,kettő(!) résszel! :) Kellemes olvasást hozzá,és természetesen várjuk a véleményeket.

Emett egyáltalán nem túlzott,mikor elmesélte,hogy milyen a ház. Mindenki tátott szájjal figyelte a birtokot. Benedek szólalt meg először:

-         WOW- csak ennyit tudott mondani.

-         Ez csodálatos! – ámult e Tami, miközben a kapu kinyílt.

Apu lassan vezetett ,hogy mindent meg tudjunk csodálni. Ahogy leparkoltunk azonnal egyszerre mindenki kiszállt a kocsiból. Körbenéztem. A ház előtt volt a kert,ami tényleg olyan volt, amilyennek Emett leírta.

-         Gyertek,bemutatlak titeket a nagyszüleimnek.  – mondta a siket barátom.

Bólintottam. Beléptünk a ház ajtaján. Egy kicsit úgy éreztem magam,mint a MTV-n a Tini kuckók című sorozatban.

-         Ők itt az anyukám szülei Jonh és Elizabeth,tudnak beszélni egy kicsit magyarul is,de a szüleim megkérték őket,hogy csak angolul beszéljenek velünk ,így még jobban fogjuk gyakorolni a nyelvet.

-         Nagyon örülünk,hogy végre megismerhetünk titeket személyesen is. – Üdvözölt minket Elizabeth –  Emett már sokat mesélt rólad – fordult oda hozzám. Ránéztem Emettre,aki egy kicsit elpirult.

-         Örvendek a szerencsének,hogy megismerhetem magukat. – mondtam

-         Ó drágám. Nyugodtan tegezz csak. – mosolygott Jonh.

-         Emett! Bemutattad a vendégeinket? –kérdezte Emma

-         Igen! – válaszolta

-         Akkor gyertek. Bemutatjuk a házat – javasolta Emett apja, Tibor.

-         Menjünk! – lelkesedett az ötletért Tami; Emma vezetésével elindultunk a konyha felé,ahol íncsiklandozó illatok voltak a levegőben.

-         Ez itt a konyha. Anyu főzött nekünk ebédet is, ahogy érzem. – mosolyodott el. -  miután megnéztük a házat ebédelünk. Biztos éhesek vagytok a hosszú út után.  – mindannyian bólogattunk.

-         Azért építettük ezt a házat ezt a házat tíz évvel ezelőtt,mert úgy gondoltuk eleinte,hogy Angliában fogunk lakni,de végül Emett jövője miatt jobbnak láttuk,ha Magyarországra költözünk. Igazából csak egy évig laktunk ebben a házban,majd a nagyszülők költöztek be. – mesélte Tibor,mi pedig érdeklődve figyeltük,miközben haladtunk a házban – azért építettünk ilyen házat,hogy az unokáink unokái is tudjanak itt élni.

Miután körbevezetett minket,ill. mindenki kiválasztotta a szobáját,lementünk a konyhába ebédelni. Már nagyon éhes voltam! J

-         Van egy kis kuckóm az erdőben,amit még apuval építettünk. – mesélte Emett ebéd közben.

-         Ó,igen. De rég volt már! – emlékezett vissza Tibor is.

-         Mindig is szerettem volna egy saját fakuckót. –mondta Tami

-         Megmutatod majd? – kérdeztem

-         Persze. –bólogatott Emett. A beszélgetésünket a csengő szakította meg.

-         Kinyitom -  ment is volna Emett.

-         Hagyjad csak. Kinyitom én. – mondta Elizabeth. Később két kb velünk egyidős gyerek lépett be a konyha ajtón.

22.fejezet:

Emett láthatólag nagyon örült a találkozásnak,habár én még nem tudtam,hogy kik is a „vendégeink”. Tami, aki mellettem ült,odafordult hozzám és kérdezte: - Tudod kik ők? – megráztam a fejem . Gondoltam testvérek,mert hasonlítottak egymásra. A fiúnak fekete haja volt,barna szeme,ami tökéletesen illett a napbarnított bőréhez és a kockás ingéhez. A lány viszont furcsa volt. Nem látszott a haja. Valami türkiz színű dolog volt a fején. A ruhája is türkiz volt,ami a földig ért. Nem volt kisminkelve mégis szépnek találtam őt. A siket barátom rájött,hogy még be sem mutatta őket,amit most el is kezdett:

-         Ők itt a barátaim, Zain és Sarah – mondta közben jelelt,hogy mindenki megértse. – itt laknak a szomszédban.

Ránéztem Tanira,aki nagyon fel volt dobódva,nem csak attól,hogy választ kapott a kérdésére,hanem szerintem attól is,hogy a fiút Zain-nak hívják,mint  a kedvenc énekesét. Emett még valamit kérdezett a két testvértől,közben az asztalhoz mutatott,gondolom meghívta őket ebédre. De ők,mosolyogva elutasítottak,szerintem arra utalva,hogy már ettek. Öt perc múlva már el is köszöntek. Emett elmesélte,azt hogy megbeszélték,hogy találkozunk később a városban velük,persze,ha mi is benne vagyunk. Mindenki lelkesen bólintott. Ebéd után még volt annyi időm,hogy kicsomagoljak mindnet és berendezkedjek, aztán indultunk is a szomszédba,ahol az autóban már várt ránk Zain és Sarah. Zain ült a kormány mögött és mellette a fiúk,hátul meg mi lányok. Mi hárman nem is nagyon beszélgettünk,ami számomra kicsit kínos volt. Negyed óra furikázás után megálltunk egy parknál ahol rögtönk kiszúrtam a fagyizót – itt olyan finom a fagyi – pont oda tartottunk.

-         Milyen fagyit kértek? –kérdezte Emett magyarul és angolul.

-         Hmm,nem tudok választani – nyávogott Tami,mint egy ötéves kislány  - talán….rágósat!

-         Málnásat légyszi – rendelt Benedek is.

-         Ramóna?

-         Velencei álmot kérnék – válaszoltam,majd utánam Sarah és Zain is választott,Emett meg leadta a rendelést. Leültünk egy asztalhoz,miközben vártuk a pincért a fagyikkal.

-         My name is Sarah. I’m 15 years old. And you? - kérdezte Sarah olyan jól artikulálva,hogy én is érteni tudjam. Válaszoltunk a kérdésére,közben,közben a fagyit megkaptuk. Jól elbeszélgettünk . Mivel én még nem tudom az angolt olyan jól szájról olvasni ,ezért Tami volt a tolmácsom: amit Sarah mondott,azt elmondta nekem magyarul. Sokat megtudtam Sarahról: muszlim, elmagyarázta nekünk,hogy miért hord kendőt,és még azt is megtudtuk,mi a kedvenc színe,vagyis mindent. Nagyon nyílt,kedves és őszinte lánynak tartom őt. Azt hiszem,van egy új (nem akármilyen!) muszlim,angol barátnőm! A gondolataimat a hirtelen jött zápor szakította meg. Emett gyorsan kifizette a fagyikat,és beszálltunk a kocsiba. Még egy kicsit kocsikáztunk,megnéztük a várost. Nagy, szép,tele erdőkkel és parkokkal. Mire hazaértünk,már este nyolc óra volt;gyorsan elment a nap. Este még Tamarával beszélgettünk a szobámba az új barátnőnkről. Elhatároztuk,holnap átmegyünk hozzá. Alvás előtt még megnéztem a facebookomat,ahol egy ismerős felkérés érkezett Sarahtól. Visszajelöltem,aztán elnyomott az álom…